Foglalkozások és illusztrációik
A „Szent Grál" családfa sablon az egyetlen sablon, amelynél Ön maga választhatja ki a foglalkozás-illusztrációkat mindkét alsó sarokban. 22 kézzel rajzolt foglalkozás-illusztrációt készítettünk Önnek — válasszon például kovácsot, molnárt, varrónőt, cipészt, bányászt, erdészt és másokat. Minden foglalkozásnál megtalálja továbbá annak német és latin nevét, ahogyan az anyakönyvekben szerepelhet, valamint egy rövid történetet arról, hogyan boldogult az adott mesterség.
Így néz ki például a „Szent Grál" sablon egy részlete a kovács és a fonólány illusztrációjával.
Az illusztrált foglalkozások listája
Kádár, bodnár
németül: Bender, Binder, Böttcher, Büttner, Fassbinder, Schäffler
latinul: Doleator, Doliarius, Vinctor
védőszent: Sv. Urban z Langres
A nagyobb űrtartalmú edényeket gőzölt dongákból, abroncsokkal megerősítve készítették. Dézsák, vödrök, kádak a háztartásba, hordók sörnek és bornak.
Víz merítésére és italok tárolására már a római kortól kezdve dongákból összeállított edényeket használtak vidékünkön. A fát több évig kellett szárítani, csak azután kezdték gőzöléssel és gyalulással megmunkálni. A szerkezetet vasabroncsok tartották össze, a vízállóságot forró szurokkal öntött bélés biztosította. A középkorban különvált a bodnár és a kádár mestersége. A bodnárok puha fából készítették a mindennapi használati edényeket — dézsákat, vödröket, vajköpülőket, teknőket és hasonlókat. A kádárok kemény fából készítették a hordókat, elsősorban a sör- és bornagyipar számára. Az egyes edények elnevezéseiből több űrmérték neve is származik.
Köszörűs
németül: Schleifer
latinul: Acutiator, Cotiarius, Politor, Turbator
védőszent: Sv. Lucie
A köszörűs vasszerszámokat élesített, amire mindenhol szükség volt, de csak rövid ideig. Ezért ez vándorló és rosszul fizetett mesterség volt.
A kovács által kézzel kovácsolt vasszerszámok jó minőségűek voltak és sokáig kitartottak, de nem voltak olcsók, azaz nem számítottak fogyasztási cikknek. Emiatt, valamint az intenzív használat miatt a vágásra, szabásra és nyírásra szolgáló szerszámokat viszonylag gyakran kellett élesíteni. A hivatásos köszörűsök forgó kőköszörűkön dolgoztak, ezért ezt a mesterséget néha molnárok is végezték, akik értettek a kőkerekek készítéséhez, és bőven volt hajtóerejük is. A vándorköszörűsök vásárokat jártak (néha majommal), vagy lábhajtású köszörűkocsijukkal házaltak. Nem kerestek sokat, bár volt munka bőven, ezért néhányan csak például borotvák élezésére szakosodtak.
Erdész
németül: Heger, Jäger, Weidmann, Förster
latinul: Silvanus, Custos silvarum, Venator, Forestarius, Saltuarius
védőszent: Sv. Jan Gualbertus, Sv. Hubert
Az erdők és a bennük folyó vadászat a király és a nemesség kiváltsága volt. Védelmükre, az erdei munkák és később a vadgazdálkodás felügyeletére nevezték ki az erdészt.
Az erdőségek egész Európában feudális birtokok voltak, királyoké, nemeseké, kolostoroké és egyházi fejedelmeké. Vadászni csak a birtokos vadászhatott, és ezt a kiváltságát szigorúan védte. A vadászaton kívül azonban az erdőkben fát vágtak, szenet égettek, üveget olvasztottak, hamuzsírt állítottak elő, jószágot legeltettek. Az erdők mélyek voltak, de nem néptelenek. Az orvvadászok elleni őrségként és az erdei munkák felügyelőjeként az uraság erdészeket nevezett ki, akik a többi jobbágyhoz képest kiváltságos helyzetet élveztek. A nagy uradalmakban több erdészeti kerület is volt, ezért az erdészek gyakran nagyobb távolságokra is költöztek. A mesterség apáról fiúra szállt, és az erdészcsaládok egymás között is összeházasodtak.
Bányász
németül: Berger, Bergmann, Hauer, Knappe, Kumpel
latinul: Fodinarius, Fossor, Metallarius, Metallicus, Montanus
védőszent: Sv. Barbora, Sv. Prokop
Magasan képzett munkaerőként a bányászok már a középkorban olyan munkavállalói kedvezményeket élveztek, amelyek csak a 20. században váltak általánossá.
A nemesfémek bányászata a király kiváltsága volt. Ez tehát jól ellenőrzött és védett, külön szabályozás alá eső terület volt. A római jog először éppen a bányajog formájában jutott el hozzánk. Ezért a bányászokra, akik ráadásul magasan képzett és keresett munkaerőnek számítottak, szokatlan munkavédelem vonatkozott. Jogosultak voltak minimálbérre, az eredeti munkaidő mindössze hat óra volt, vasárnap és ünnepnapokon nem dolgoztak, megkapták a túlórapénzt, és perelhették munkaadójukat. Egészség- és életbiztosításuk is volt, mivel ez igen kockázatos foglalkozásnak számított. A bányászat fokozatos hanyatlásával azonban elveszítették kiváltságaikat. A szénbányászat ipari fejlődése rossz bánásmódot és nyomorúságos béreket hozott, ezért a 19. századtól kezdve gyakoriak lettek a sztrájkok.
Fazekas
németül: Hafner, Töpfer
latinul: Figulus, Fornator, Legenarius, Ollator
védőszent: Sv. Kateřina Alexandrijská
A kerámiakészítés minden bizonnyal az egyik legrégebbi mesterség. Elég hozzá az agyag és egy ügyes kéz. A tökéletes munkához azonban a fazekasnak korongra és kemencére is szüksége van.
Nem véletlenül nevezik el az őskori kultúrákat az általuk használt kerámiáról. Az edények elsősorban a mindennapi szükségleteket szolgálták, ugyanakkor bennük hagyományozódtak tovább a népi művészeti minták és stílusok is. Az agyag könnyen hozzáférhető volt, felszíni agyaggödrökből bányászták. Nálunk már a kelták is kiváló kerámiát készítettek szakosodott fazekaskemencék és korongok segítségével. Ugyanez a technológiai tökély csak a középkor folyamán tért vissza. Megjelentek a magas hőfokú égetésre alkalmas kemencék (az így készült kerámia nem szivárog), és elterjedt a mázazás. A fazekasság mellett kibontakozott a cserépkályha-csempe és a padlólap gyártása is.
Bognár, kerékgyártó
németül: Wagner, Stellmacher
latinul: Currarius, Currifex, Rotarius, Rotifex, Vehicularius
védőszent: Sv. Kateřina Alexandrijská
A bognár, más néven kerékgyártó, régen kocsikerekeket, szekereket és más fa alkatrészeket készített a szekerekhez, valamint egyéb szükséges gazdasági szerszámokat.
A tömör kerék küllős kerékkel való felváltása külön szakmai ágat hívott életre. A bognárok főként a városokban dolgoztak, amelyek közlekedési csomópontoknak és kereskedelmi központoknak számítottak. A szekerek jelentősen megnövelték a szállítható áru mennyiségét. Az általánosan rossz utakon azonban a kerekek fogyóeszköznek számítottak, folyamatosan javítani és cserélni kellett őket. Egy szekérhez mindig egyszerre készült mind a négy kerék, ugyanabból a fából, az egyenletes súly érdekében. A bognár készítette el az agyat (a középső részt), a küllőket és a talpfákat (a keréktalpat), de kovács nélkül nem boldogult. Annak kellett megabroncsoznia az agyat és az egész kereket.
Kéményseprő
németül: Essenkehrer, Kaminfeger, Rauchfangkehrer, Schornsteinfeger
latinul: Caminarius, Caminator, Fumarius
védőszent: Sv. Florián
A reneszánszban, amikor az első kéményseprők Németországból és Itáliából érkeztek hozzánk, ez tiszteletre méltó szakma volt. Megelőzték a tüzeket, és maguk is küzdöttek ellenük.
A kéményseprők, akik eredetileg inkább külföldiek voltak, a reneszánsz korában érkeztek a cseh országokba, amikor a városokban elterjedtek a kályhák és az új típusú kémények. Szakmájuk fontosságát a tűzvédelmi előírások fejlődése is növelte, amelyek csak a 19. század folyamán jutottak el a vidékre. Addig a falvakban mindenki maga söpörte ki a kormot, és maga felelt a biztonságáért is, ami gyakoribb tűzesetekhez vezetett. A kéményseprő megjelenése ezért valóban szerencsét jelentett. Ráadásul a tűzoltóegyletek megalakulása előtt a tűz elleni küzdelmet is a kéményseprők vívták.
Kosárfonó
németül: Korbmacher, Korbhersteller
latinul: Sportifex, Vietor, Vitor
védőszent: Sv. Jan Evangelista
Font vesszőből vagy fűből nemcsak kosarakat és teknőket fontak, hanem merítőhálókat, porolókat, gyékényeket, kerítéseket, seprűket és szekérkasokat is.
A kosárfonás valószínűleg az edénykészítés egyik legrégebbi formája — az első kerámiaedények feltehetően úgy jöttek létre, hogy a kosarakat agyaggal tapasztották be. A növényi anyagok fonásának technikái a falvakban mindennapos tudásnak számítottak, ennek emléke máig fennmaradt a fonott ostorok hagyományában, bár a kosárfonás ugyanolyan magától értetődő tudás volt. A fonásból gyakran idős emberek vagy a mezőgazdasági munkára alkalmatlan mozgássérültek egészítették ki jövedelmüket. A hivatásos kosárfonók többnyire vízpartokon éltek, ahol fűzfák nőttek, ezek vesszeje volt a fő alapanyag. Emellett azonban fűből és fahasábokból is fontak.
Kovács
németül: Schmied, Hufschmied
latinul: Faber, Ferrarius, Sufferator
védőszent: Sv. Petr, Sv. Eligius
Már az őskorban is mágiával hozták összefüggésbe a tűz és a fém uralását, ezért a kovács keresett segítőnek számított a gyógyításban és a rossztól való védelemben is.
Egészen a kohók és hámorok, vagyis az első nagyüzemi gyártóüzemek késő középkori megjelenéséig minden vasszerszámot a kovácsnak kellett kézzel, saját műhelyében kikovácsolnia. Munkája nélkül nem lehetett volna szántani, aratni, erdőt irtani, házat építeni, kényelmesen utazni, sem hadakozni. Választhatott, hogy a község vagy az uraság alkalmazottjaként bérért dolgozik, vagy szabad foglalkozásként űzi mesterségét. A tűzzel és vassal végzett munkát az ősidők óta mágiával társították, ezért az emberek a kováchoz vagy annak feleségéhez fordultak segítségért különféle egészségi problémák esetén. Védő amuletteket készítettek és ráolvasásokat mondtak. A népi hagyományból számos babonát ismerünk, amelyek azonban valós alapokon nyugszanak. A kovácsok tapasztalt állatorvosok is voltak, ismerték a gyógynövényeket, és a szomszédoknak fogat is húztak. A patkók készítésére és a lovak patkolására szakosodott kisebb kovácsokat patkolókovácsnak nevezték.
Molnár
németül: Müller
latinul: Farinarius, Molendinator, Molinarius, Molitor
védőszent: Sv. Kateřina Alexandrijská
A molnárok a műszaki értelmiséghez tartoztak, értettek a kereskedelemhez, a mechanikához, az időjáráshoz. Kiváltságos helyzetükre bőséges bizonyítékot találunk a népi hagyományban is.
A középkorban és az újkorban az alapvető mechanikai munkaenergiát az emberi erő, illetve a háziasított állatok ereje (szekérkerekes hajtómű) jelentette. Ez ugyan könnyen elérhető volt, de teljesítménye csekély volt, és alapvetően korlátozta a gyártás technológiai lehetőségeit. Egyetlen kivételt a gőzgép megjelenéséig a malmok jelentettek, amelyek víz- vagy szélenergiát hasznosítottak. Műszaki szempontból ezért a gabonaőrlő malmok mellé sorolhatjuk a fűrészmalmokat, a vashámorokat, valamint az olajütőket és a kallómalmokat is. Éppen ezért fontos megérteni, hogy a molnár nem csupán lisztkészítő volt, hanem egyfajta gépészmérnök is, jó matematikai és természettudományos ismeretekkel rendelkező, gyakran művelt ember.
Tetszenek az illusztrációk?
Mindezeket a foglalkozásokat kiválaszthatja a családfa sablonban Szent Grál. Csak egy kreditcsomagra van szükség — 1 kredit = 1 családfa bármelyik sablonnal.
Pásztor (Juhász)
németül: Schäfer
latinul: Opilio
védőszent: Sv. Wolfgang, Sv. Vendelín, Sv. Jan Evangelista
A jószágok legeltetése önmagában nem mesterség, de a juhászat 16. századi fellendülésével a nagy nyájakat már tapasztalt, nagy tudású mezei mestereknek, juhászoknak kellett rábízni.
A pásztorkodás, bár eredetileg vándorlással járt együtt, már évezredekkel ezelőtt megelőlegezte a földműveléshez kötődő letelepedett életmódra való áttérést. A legeltetés a mezőgazdasági társadalmakban a gazdálkodás hatékonyságától és a takarmány elérhetőségétől függött, amelyből egészen a 19. századig komoly hiány volt. A parasztok alig várták, hogy a lesoványodott jószágot tavasszal kihajthassák a rétekre, ugarokra és erdőkbe. A legelők közösek voltak, az egész falué, a jószágra a falusi pásztor vigyázott. A pásztorok a társadalom peremén éltek, és időnként tisztességtelennek tartották őket. A textilipar fellendülésével nőtt a gyapjú iránti kereslet, és főként a nemesség kezdett nagy juhállományokat tartani, amelyekről hivatásos juhászok, más néven mezei mesterek gondoskodtak. Őket viszont megbecsült szakembereknek tartották, akik értettek az állatgyógyászathoz, a tenyésztéshez, a juhólak építéséhez és általában a gyapjútermeléshez kapcsolódó teljes szervezéshez.
Pék
németül: Bäcker
latinul: Furnarius, Panifex, Panista, Pistor
védőszent: Sv. Florián, Sv. Klement, Sv. Vavřinec
A kenyér a mindennapi táplálkozás alapja volt. Vidéken otthon sütötték. A városokban többféle kenyeret sütöttek, emellett további sós és édes péksüteményeket is.
Nemcsak kenyérrel él az ember — bár anyagi értelemben ez sokáig szinte szó szerint igaz volt, hiszen az emberek táplálkozása szinte kizárólag kenyérre épült. A kenyér azonban nem volt egyforma: a középkorban ez alatt bármilyen péksüteményt érthettek, és a hivatásos pékek mindig is büszkék voltak a széles választékra. A minőség a felhasznált liszttől függött, a kvarcpor és a korpa sok helyen nem szívesen látott, de elkerülhetetlen összetevő volt. Vidéken rozskenyeret sütöttek, búzalisztből kalácsot és süteményt dagasztottak, bár ezek nem voltak olyan édesek, mint ma, amíg a cukor nem vált általánosan elérhetővé. A városokban az édes péksüteményeket a mézeskalácsosok és más cukrászmesterek készítették.
Fonólány
németül: Spinnerin
latinul: Netrix
A fonás, csakúgy mint a szövés, a kiadásos rendszerben működött, a megrendeléseket bérmunkások között osztották szét. Egy takácsra akár tíz fonónő is jutott.
A régi cseh közmondás szerint az a lány, aki nem tud fonni, nem megy férjhez. A fonás a mindennapi háztartási munkák közé tartozott, függetlenül attól, hogy a fonalat saját varráshoz vagy nagyüzemi termeléshez szánták-e. Még a rokka Flandriából való elterjedése után is rendkívül időigényes, sok türelmet igénylő munka volt. A len és a gyapjú feldolgozása technikailag azonos volt, és mindkét esetben szükség volt fonónők és fonók kiterjedt hálózatára.
Paraszt
németül: Bauer
latinul: Agricola
védőszent: Sv. Isidor z Madridu, Sv. Prokop
A hármas rend tana volt a középkori társadalom alapelve, amely eszerint harcosokra, papokra és a védelmezőit eltartó vidéki népre oszlott.
A laboratores, a harmadik rend, azok, akik dolgoznak — ezalatt a parasztokat értették. A paraszt helyzetének fontos szimbolikus jelentése volt, de bár a hagyományos társadalom egész gazdasága a földön és a mezőgazdasági termelésen alapult, a mindennapi élet valósága nagyon kemény volt. Ahogyan a társadalom vagyon és kiváltságok szerint tagolódott, úgy a parasztság is igen sokrétű volt, és többségét a legszegényebbek alkották. Alapvetően megkülönböztethetjük azokat, akiknek saját birtokuk és földjük volt (gazdák, részben zsellérek egy fajtája), azokat, akiknek saját házuk volt, de a gazdaság nem volt elég a megélhetéshez (házas zsellérek, kertészek, albérlő zsellérek), és végül azokat, akik bérelt lakásban éltek (albérlők) vagy szolgáltak (cselédség, napszámosok).
Mészáros
németül: Fleischer
latinul: Carnarius
védőszent: Sv. Bartoloměj Apoštol, Sv. Vavřinec
A városi céhek korában a mészárosok a mesteremberek elitjéhez tartoztak. Akárcsak ma, ők felügyelték a húsfeldolgozás teljes folyamatát, az állatok beszerzésétől a felvágottak készítéséig.
A hús gyorsan romlandó, ezért a falvakban a disznóvágásokat egymás után, fokozatosan végezték, a szomszédok pedig megosztották egymással a húst (ajándékozás formájában). A városokban kezdetben hasonló volt a helyzet, a jószágot rendszerint udvarokban vagy a falakon kívül tartották. A városok fejlődésével nőtt a kereslet a drágább, de tápértékben gazdagabb élelmiszer iránt. A húst egyre több ember engedhette meg magának, így alakult ki egy szakosodott, gazdag mészárcéh által uralt ágazat. A legenda szerint a mészárosok 1310-ben Prága ostrománál tüntették ki magukat, ezért kaptak címerükbe egy ezüst oroszlánt bárddal, amellyel máig díszítik boltjaikat.
Varrónő
németül: Schneiderin
latinul: Sartrix
védőszent: Sv. Lucie
A középkorban a férfiak nem vehettek mértéket nőkről, így alakult ki a női szabóság. Emellett a varrónők alsóneműt varrtak és ruházati kellékeket készítettek.
A falvakban általános volt, hogy a nők maguk varrták a ruhákat. A városokban a varrónők azért váltak külön a szabóktól, mert vagy a női ügyfeleket nem "dolgozhatta meg" egy férfi mester, vagy mert olyan munkát (különösen alsóneműt) nem akartak végezni. Nehéz lenne más olyan mesterséget találni, amely ennyire szigorúan nemek szerint oszlott volna meg. A női szabóság a divat fellendülésével vált önálló szakmává, bár önálló szalonok csak ritkán és viszonylag későn jöttek létre. A varrónők többnyire otthon dolgoztak, esetleg ügyfeleiknél.
Cipész, varga
németül: Schuster
latinul: Sutor
védőszent: Sv. Kryšpín
A kézi cipőkészítéshez nem kell sok hely vagy szerszám. Ezért a cipészek, helyenként vargáknak is nevezve, leggyakrabban otthon, az udvaron vagy az utcán dolgoztak.
A cipészek által varrt lábbeli kizárólag bőrből készült, leggyakrabban marha- vagy borjúbőrből. Ezt a kaptafa alapján szabták ki, amelyet mindig az adott vevő lábára szabtak. A jól megvarrt cipő nagyon kényelmes volt és sokáig tartott. A középkorban a cipészek két csoportra oszlottak: az újakat készítő mesterekre és az ócskásokra, akik régi cipőket varrtak át vagy talpaltak újra, bár a forrásokból tudjuk, hogy új cipőt is készítettek. Ha a cipészműhely nagyobb volt, a munkát nehézség szerint osztották fel. A mester a felsőrészt készítette, az idősebb segéd a talpat, a fiatalabb segéd és a tanonc pedig a javításokat végezte.
Takács
németül: Weber
latinul: Textor
A szövés jó megélhetést jelentett mindenütt, ahol a föld nem volt elég termékeny. A szétszórt manufaktúra ablakai a hegyvidéki házikókban késő éjszakáig világítottak.
Bár a különböző textilanyagokhoz többé-kevésbé azonos szövési technológiát alkalmaztak, jól meg kell különböztetnünk két gyártási ágat: a vászonkészítést (len, kender, később pamut vagy selyem) és a posztókészítést (gyapjú). A vászongyártás minden vidéken elterjedt volt, vászonból készült ruha, fehérnemű, ágynemű, terítő, zsák, ponyva. Jellemző volt a magas fokú női munka, különösen a fonal előkészítésénél. Egy másik jellegzetes vonása, hogy a termelés az egyes falusi háztartások között szétszórtan zajlott, méghozzá még akkor is, amikor az itteni termékeket már messze az óceánon túlra exportálták. Ez az úgynevezett kiadásos rendszer, amelyben a kereskedők (faktorok) az önállóan dolgozó takácsoktól vásárolták fel a szöveteket. A gyapjú beszerzése és előkészítése bonyolultabb volt, ezért a termelés jobban központosult, a gyapjútakácsok bérért dolgoztak, és a 18. század végén nálunk megjelentek az első manufaktúrák.
Asztalos
németül: Schreiner
latinul: Cantarius
védőszent: Sv. Josef
Ahol a fejszét felváltotta a fűrész, ott alakult ki az asztalosság, amely főként a bútorkészítésre összpontosított. A legjobb műhelyek igazi művészi darabokat készítettek.
Az ácsmesterség és az asztalosság közötti alapvető különbség a használt szerszámban rejlik. Az ács fejszével dolgozik, az asztalosok fűrésszel vágott deszkákból készítik termékeiket, és a további találmányoknak, például a gyalunak köszönhetően még finomabb és precízebb munkára is képesek voltak. A bútorok mellett falak és mennyezetek burkolásával, valamint ajtók és ablakok készítésével is foglalkoztak. Mivel vidéken az emberek többnyire beérték az ácsok nyers munkájával, a középkori és kora újkori asztalosműhelyek inkább luxuscikkeket állítottak elő. Ahogy a fejlettebb technológiák elterjedtek, az asztalosság is egyre hétköznapibb mesterséggé vált, míg az ácsmesterség fokozatosan visszaszorult, és elsősorban a tetőszerkezetek készítésére korlátozódott.
Kőműves
németül: Maurer
latinul: Murarius
védőszent: Sv. Štěpán
A kőművesek eredetileg csak a nagyobb építkezéseken és a városokban jutottak munkához, mivel vidéken az emberek gyakran maguk boldogultak, és az építőanyagok között sokáig a fa dominált.
Ahol elegendő fa állt rendelkezésre, ott az építkezés beérte a fával. A kőépítmények költségesek voltak, amit jól mutat a középkorból fennmaradt emlékek száma is — ezek egyházi épületek, nemesi és királyi rezidenciák, polgárházak. Ezért a hivatásos kőművesek sem voltak sokan, vidéken az emberek maguk is elboldogultak. Csakhogy éppen azért, mert a fát mindenre felhasználták, egyes területek teljesen kiirtásra kerültek, és elérhető helyettesítő anyagot kellett találni, ez lett a tégla. Ehhez hozzájárult a 18. és 19. században a városi divat vidékre való beszivárgása is, ahol a jómódú gazdák már téglaépítésű udvarházakat építtettek. Ekkoriban jelentek meg a mesterségben az első építési előírások, ami elsősorban a valóban kitanult kőművesek nagyobb számát jelentette.
Készítsen családfát ősei foglalkozásaival
Mindezeket az illusztrációkat megtalálja a családfa sablonban Szent Grál. Regisztráljon ingyen, válassza ki a családjában előforduló foglalkozásokat, és készítsen olyan családfát, amilyen senki másnak nincs.